- RÉSZVÉTEM -
- zene -
_________________________________________________________
Magányos esőcseppek gördülnek végig fekete terepjárónk ablakán, mely teljes rálátást nyújt a mellettünk elsuhanó fák összemosódott képére. Az út, amin haladunk, igen kihalt, alig látni rajta másik járműt közlekedni, bár ez nem meglepő, hisz a kisváros, ahová tartunk, már régen sem volt valami népszerű. Szokványos város, ahol mindenki ismer mindenkit, s ahol az emberek nyugodtan élik mindennapi, monoton életüket, melynek minden perce ugyanolyan. Tudom, hisz rengeteg időt töltöttem itt régen, noha be kell ismerni, hogy az elmúlt egy évben igencsak lecsökkent látogatásaim száma. Nagy levegőt veszek, próbálom minden erőmmel megakadályozni a szemembe szökő könnyek szabadon eresztését, melyek már azóta próbálnak kiszökni, mióta végső búcsút vettünk, hűen szeretett nagymamámtól. Én voltam az egyetlen, aki nem sírt, függetlenül attól, hogy talán én voltam az, akinek legjobban fájt az elvesztése. Kiegyenesedek. A majdnem két órás út alatt egyszer sem álltunk meg, hogy legalább egy percre kinyújthassam a lábaim, így már türelmetlenül várom, hogy megérkezzünk nagymamám régi házához, melybe azóta senki nem járt, mióta lassan egy hónapja, eltemettük őt. Nem félek attól, hogy esetleg rossz lesz belépni a házba, hisz tudom, hogy jó emlékek fognak feltörni bennem, ugyanakkor mégis vegyes érzelmek bújnak meg bennem, - egyenlőre még számomra is ismeretlen okokból.
- Megérkeztünk - apa mély, reszelős hangján osztja meg velünk az információt, ami egyikünknek sem újdonság, hisz mindannyian látjuk a felénk magasodó házat, melynek kőből épített kerítéséről fekete madarak röppennek föl, mikor apa felkanyarodik a felhajtóra. A ház oldalán felfutó borostyán sötét zöld színben, - kecsesen kacskaringózva fut fel egészen az emeleti ablakok egyikéig, mely pont az én szobám ablaka volt. A vasból kovácsolt kapu zárva van ugyan, anya mégis egy, már rutinos mozdulattal nyitja ki - kulcs használata nélkül - majd lép be a ház udvarába, melyen igencsak meglátszik, hogy lassan egy hónapja már, hogy senki nem gondozza. Az ősz színeiben pompázó levelek tömkelege fedi a talajt, egy-kettő nedvesen tapad hozzá bakancsomhoz a szemerkélő esőnek köszönhetően. Egy pillanatra nézek csak magam mögé, apa öcsémmel az oldalán sétál be a kapun, mindkettőjük kezében bőröndök vannak, amibe csupán a legfontosabb dolgainkat dobáltuk be, tekintettel arra, hogy igen váratlanul ért a bejelentés; miszerint az őszi szünetet itt töltjük. Miután kihalászom a pótkulcsot az ablakba helyezett egyik muskátli mögül a zárba helyezem, majd egy könnyed mozdulattal elfordítom, s kitárom a nyári konyha ajtaját anya előtt, aki szemmel láthatóan mély levegőt vesz, mielőtt átlépi a küszöböt. Ahogy belépek, arcomat a kintinél is hűvösebb levegő csapja meg, mely vegyül a nagyi házának jellegzetes illatával. A nyári konyha semmit nem változott, ugyanazok a tárgyak találhatóak meg benne, mint eddig. Balra egy csukott ajtó figyelhető meg, üvegezett ajtajának köszönhetően némiképp rálátás nyílik az ajtó mögött lévő tárgyakra, bár nem sok minden érdekességet látni, hisz csak egy kis spájz található az ajtó mögött. Bakancsom talpa halkan kopog a járólapon kirakott kövön, alig észrevehetően megborzongok, mikor a hideg végig fut alkaromon, melyen még a kocsiban feltűrtem a kardigán ujját. Ajkaimat összepréselem, állkapcsom enyhén megfeszül, ahogy kinyitom a ház földszintjére vezető ajtót. Rossz érzés söpör végig rajtam, ahogy megteszem azt a pár lépést a kis szűk folyosón, egészen a nappaliig, ami egybe volt az étkezővel. Minden ugyan úgy van, mint mikor utoljára jártam itt. A kanapé egyik karfáján a tévé távirányítója pihen, míg a másikon egy pokróc van összehajtogatva, amivel rendszerint esténként takaróztunk, mikor már igen álmosak voltunk. Az étkezőasztal közepén kézzel festett váza kapott helyet, a benne lévő virágok - amik mindig frissek voltak - most elkókadva hajlanak el, szirmaik elszíneződve helyezkednek el a fehér asztalterítőn. A vázának borítékok vannak döntve, kibontott, s bontatlan egyaránt.
- Kimegyek fáért. Farkasordító hideg van - apa hangja kiragad a megfigyelésből, a bőröndöket a fal mellé állítva osztja meg velünk a közérdekű közleményt, majd miután anyától egy lomha biccentést kap reakciónak, el hagyja a házat, s az udvarra sétál.
- Én csinálok teát - mondja anya, majd mielőtt a konyhába sétálna, kezét egy pillanatra öcsém vállára helyezi, aki unott tekintettel ül az étkezőasztal mellé helyezett székek egyikén, s bambán pislog maga elé. Pár másodpercig hezitálok, vajon megéri-e leülni mellé, esetleg beszélgetni vele, de mivel abban a korban van, hogy senkivel nem beszélget szívesen, inkább úgy döntök, követem anyát a konyhába. Az ajtó nyitva áll, anya alakját azonnal észreveszem, ahogy a tűzhely előtt guggolva próbálja begyújtani a régi típusú tűzhelyet, mely úgy látszik, nemigen akar a kedvünkre tenni. Némán huppanok le az egyik székre, fejemet a könyökömmel támasztom meg, mielőtt minden figyelmem anyának szentelném, s tovább nézném, ahogy igyekszik tenni valamit a gépezettel, ami makacsul tartja magát, ahhoz, miszerint ő nem hajlandó működni.
- Merre van a gyufa? - apa zihálva lép be a konyhába, kérdését anya felé irányítja, aki túlságosan el van merülve a próbálkozásban, ahhoz, hogy válaszoljon, így apa rám emeli barna szemeit.
- A cserépkályha tetején - válaszolok halkan, amit egy halvány mosollyal, s egy biccentéssel reagál le, majd elhagyja a konyhát. Eseménytelen, - csöndes perceknek nézünk elébe, anya nagy sóhajtást hallat magából, miközben kezeit csípőre téve feláll a tűzhellyel szemben, ami nem meglepő módon, még mindig nem hajlandó égni.
- Majd én megcsinálom - mondja apa, miközben kesztyűjét, amiben a fát hordta be az asztalra dobja, majd ezúttal ő guggol le a tűhely elé, s kezd próbálkozni. Körülbelül fél perc elteltével a gázrózsa körül kék, s narancs színben pompázó lángok jelennek meg. Anya nagyot sóhajt, fejét hátraszegi, hogy ne keljen látnia apa elégedett mosolyát, ami árulkodik apa gondolatairól.
- Megyek, behozom a maradék csomagot a kocsiból - szólalok meg halkan, mire mindkét szülőm rám emeli tekintetét. Anya biccent, apa megkérdezi, segítsen-e, de miután megnyugtatom, hogy talán két sporttáskát én is betudok hozni feladja a próbálkozást, bár nem úgy látszott, mint aki mindenáron cipekedni akar. Halk szitokszavak hagyják el ajkaimat, mikor átlépve a ház küszöbét azonnal egy pocsolyába lépek, de mivel cipőm igen strapabíró, így nem foglalkozva vele indulok tovább, egyenest az autóig, melynek szélvédőjén egyre csak gyűlnek a kósza esőcseppek. Hunyorítva nézek fel az égre, melyet szürke, - gomolygós felhők fednek, elzárva ezzel a Nap, lágyan simogató sugarainak az útját. A fölém magasodó fák megadóan hajlanak meg a nagyobb széllökéseknek, melyek hajamba is könnyedén belekapnak, ezzel meglibbentve hullámos tincseimet, melyek bőven mellkasom alá érnek. A csomagtartó tetejét egy laza mozdulattal rántom fel, majd kapom ki belőle a két sporttáskát, amiket vállamra dobok, majd lecsukom a csomagtartó tetejét.
- Jesszusom - kapok mellkasomhoz, aminek következtében az egyik táska lecsúszik vállamról, s halk puffanással ér a földre. Kikerekedett szemekkel nézek a mellettem álló lányra, karakteres arca pirospozsgás, mandulavágású szemeit sötété pillák keretezik, vékony ajkait összepréseli, azt hiszem, így reagálja le, hogy ennyire megijesztett, még ha nem is állt szándékában.
- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni - szólal meg, vékony hangja azonnal szimpátiát ébreszt bennem vele kapcsolatban, ami még számomra is meglepő, hisz kevés olyan ember van, aki nekem elsőre szimpatikus. Teljes testtel a mellettem álló lány felé fordulok, aki körülbelül fél fejjel alacsonyabb, mint én. Barna, egyenes haj keretezi szív alakú arcát, hófehér bőrét az itteni időjárásnak tudom be. Errefelé nagyon ritkán süt a nap, ezt már tapasztalhattam.
- Felejtsük el - mosolygok kedvesen. Próbálok rájönni, miért ilyen ijedt a velem szemben álló lány arca, mikor nekem kéne megszeppentnek lennem, nem neki. - Eleanor vagyok - mutatkozom be, mikor pár másodperc múlva megállapítom magamban, hogy ő nemigen akar ilyesmit tenni.
- Igen, tudom - mondja, ennek ellenére elfogadja felé nyújtott jobb kezemet. - Allena - mosolyog kedvesen, miközben halkan elárulja a nevét. Személy szerint lezártnak tartom a beszélgetést, nem nagyon tudnánk miről beszélgetni, így könnyed mozdulattal hajolok le a földön pihenő táskáért, majd miután azt vállamra dobom Allena felé fordulok, aki nagyokat pislogva nézi a nagyi házát.
- Sajnálom, hogy ilyen hirtelen letámadtalak, egy percig azt gondoltam, emlékezni fogsz rám - mosolyog zavartan, szavaival azonnal felébreszti bennem a bűntudatot. Mindig is jó volt az arc memóriám, egy találkozás után is sokáig megjegyzem az emberek arcát, így érthetetlen, miért nem emlékszem rá. - Régen nagyon sokat voltunk együtt, mikor még gyakrabban jártál a mamádhoz. Kicsik voltunk még - ad magyarázatot, amivel kissé meg is nyugtat, hisz elárulja, nem most volt, hogy találkoztunk. Ebből is látszik, mennyire kevés új ember érkezik ide, hisz míg én új emberekkel találkoztam, s az ő arcát szinte teljesen elfelejtettem, ő még így, ennyi év után is megismert, s emlékezik rá, ki vagyok.
- Ne haragudj, nem vagyok a toppon - vallom be, gyors mozdulattal igazítom meg a vállamon pihenő táska pántját, ami ugyan nem olyan nehéz, mégsem olyan könnyű, hogy csak úgy álldogálni tudjak, míg az a vállamon pihen.
- Részvétem a nagymamád miatt - szólal meg ismét, szavait hallva elkomolyodok, akaratom ellenére is sóhaj szökik ki ajkaimon. Néma maradok, csupán egy fojtott bólintással reagálom le mondandóját, ami szemmel láthatóan nem zavarja, hisz kedves mosollyal az arcán néz vissza rám továbbra is. Csend telepszik ránk, egyre több esőcseppet érzek meg vékony kardigánomon keresztül, de mivel nem szeretnék udvariatlan lenni, nem mondok semmit, türelmesen várom, hogy Allena tegye meg az első lépést, s végül ő köszönjön el.
- Meddig maradtok? - érdeklődését kedvesnek tartom, ugyanakkor mostanában nem vagyok valami beszédes hangulatomban. Ettől függetlenül válasz adásra szánom el magam, a táskákat a földre dobom, a kocsinak dőlve nyitom szólásra ajkaimat;
- Valószínűleg másfél hétig, körülbelül amíg a szünet tart - válaszolok, mire biccent, ám hirtelen összeráncolt szemöldökkel kezdi el nézni a táskákat, amiket alig egy perce dobtam a földre. Kíváncsian várom, hogy kimondja, miért néz ilyen furcsállva a bőröndökre, ám mielőtt ezt megtehetné, számomra ismeretlen hang üti meg a fülünket, mely tisztán hallhatóan Allena nevét mondja.
- Mennem kell, de itt vagyunk két házzal arrébb, úgyhogy ha bármire szükségetek van, csak gyertek át, vagy hívjatok fel. A vezetékes telefonunk száma benne van a mamád noteszébe, a kis polcon - mosolyog rám, majd miután elmotyogok egy köszönöm-öt, s egy búcsúzást, Allena végleg magamra hagy. Sóhajtva hajolok le a táskákért, majd sétálok be a házba, amibe már sokkal kellemesebb az idő, mint mikor elhagytam az épületet. Mivel a nappaliba csak öcsém elterülő alakját vélem felfedezni az egyik kanapén, ahogy unottan nyomogatja a tévét a háló szobák felé veszem az irányt.
- Behoztad a táskákat? - anya, amint megpillant a hálószoba ajtajában kérdést intéz felém, amire egyöntetűen bólintok, majd lerúgva bakancsomat lépek be a puha padlószőnyeggel fedett szobába, mely régen a nagyi szobája volt. Mindenhol, az ő jellegzetes illata lepi el érzékeimet, minden helységről, s tárgyról, más-más kellemes élmény jut eszembe.
- Miért pakolsz ki? - szemöldökömet ráncolva teszem fel a kérdést anyának, aki lábujjhegyre állva próbálja elérni a felsőbb polcokat, hogy az onnan kiszedett ruhákat az ágyra rakhassa, a többi mellé.
- Bedobozolom a nagyi régi cuccait. Eddig húztam, most már épp ideje ezt is megcsinálni - sóhajt fájdalmasan, majd ismét lekap pár ruhadarabot a felsőbb polcokról. Igaza van, hisz mindig húztuk halasztottuk a pakolást, egyikünk se szeretett volna megválni a nagy emlékétől, noha a régi ruhái, s személyesebb dolgai becsomagolása még nem foszt meg mindentől, de épp itt az ideje, hogy ezen is túl legyünk. Homlokomon több ránc jelenik meg, mikor kissé közelebb megyek a szekrényhez, hogy megnézzem, tényleg jól látok-e, vagy csak szemem űz velem csúf tréfát, ami nem lenne meglepő, hisz mostanában folyton kimerült vagyok, nem igazán tudok aludni.
- Segítsek? - teszem fel halkan a kérdést, miközben pár lépéssel közelebb megyek a hatalmas franciaágyhoz, s ujjamat végighúzom az ágytakarón.
- Nem kell Drágám, köszönöm. Kész a tea, igyál - anya válaszadás közben kedvesen mosolyog rám, majd fejével halványan biccent a konyha felé, ahonnan már intenzíven érződő teafű illat párolog.
- Megérkeztünk - apa mély, reszelős hangján osztja meg velünk az információt, ami egyikünknek sem újdonság, hisz mindannyian látjuk a felénk magasodó házat, melynek kőből épített kerítéséről fekete madarak röppennek föl, mikor apa felkanyarodik a felhajtóra. A ház oldalán felfutó borostyán sötét zöld színben, - kecsesen kacskaringózva fut fel egészen az emeleti ablakok egyikéig, mely pont az én szobám ablaka volt. A vasból kovácsolt kapu zárva van ugyan, anya mégis egy, már rutinos mozdulattal nyitja ki - kulcs használata nélkül - majd lép be a ház udvarába, melyen igencsak meglátszik, hogy lassan egy hónapja már, hogy senki nem gondozza. Az ősz színeiben pompázó levelek tömkelege fedi a talajt, egy-kettő nedvesen tapad hozzá bakancsomhoz a szemerkélő esőnek köszönhetően. Egy pillanatra nézek csak magam mögé, apa öcsémmel az oldalán sétál be a kapun, mindkettőjük kezében bőröndök vannak, amibe csupán a legfontosabb dolgainkat dobáltuk be, tekintettel arra, hogy igen váratlanul ért a bejelentés; miszerint az őszi szünetet itt töltjük. Miután kihalászom a pótkulcsot az ablakba helyezett egyik muskátli mögül a zárba helyezem, majd egy könnyed mozdulattal elfordítom, s kitárom a nyári konyha ajtaját anya előtt, aki szemmel láthatóan mély levegőt vesz, mielőtt átlépi a küszöböt. Ahogy belépek, arcomat a kintinél is hűvösebb levegő csapja meg, mely vegyül a nagyi házának jellegzetes illatával. A nyári konyha semmit nem változott, ugyanazok a tárgyak találhatóak meg benne, mint eddig. Balra egy csukott ajtó figyelhető meg, üvegezett ajtajának köszönhetően némiképp rálátás nyílik az ajtó mögött lévő tárgyakra, bár nem sok minden érdekességet látni, hisz csak egy kis spájz található az ajtó mögött. Bakancsom talpa halkan kopog a járólapon kirakott kövön, alig észrevehetően megborzongok, mikor a hideg végig fut alkaromon, melyen még a kocsiban feltűrtem a kardigán ujját. Ajkaimat összepréselem, állkapcsom enyhén megfeszül, ahogy kinyitom a ház földszintjére vezető ajtót. Rossz érzés söpör végig rajtam, ahogy megteszem azt a pár lépést a kis szűk folyosón, egészen a nappaliig, ami egybe volt az étkezővel. Minden ugyan úgy van, mint mikor utoljára jártam itt. A kanapé egyik karfáján a tévé távirányítója pihen, míg a másikon egy pokróc van összehajtogatva, amivel rendszerint esténként takaróztunk, mikor már igen álmosak voltunk. Az étkezőasztal közepén kézzel festett váza kapott helyet, a benne lévő virágok - amik mindig frissek voltak - most elkókadva hajlanak el, szirmaik elszíneződve helyezkednek el a fehér asztalterítőn. A vázának borítékok vannak döntve, kibontott, s bontatlan egyaránt.
- Kimegyek fáért. Farkasordító hideg van - apa hangja kiragad a megfigyelésből, a bőröndöket a fal mellé állítva osztja meg velünk a közérdekű közleményt, majd miután anyától egy lomha biccentést kap reakciónak, el hagyja a házat, s az udvarra sétál.
- Én csinálok teát - mondja anya, majd mielőtt a konyhába sétálna, kezét egy pillanatra öcsém vállára helyezi, aki unott tekintettel ül az étkezőasztal mellé helyezett székek egyikén, s bambán pislog maga elé. Pár másodpercig hezitálok, vajon megéri-e leülni mellé, esetleg beszélgetni vele, de mivel abban a korban van, hogy senkivel nem beszélget szívesen, inkább úgy döntök, követem anyát a konyhába. Az ajtó nyitva áll, anya alakját azonnal észreveszem, ahogy a tűzhely előtt guggolva próbálja begyújtani a régi típusú tűzhelyet, mely úgy látszik, nemigen akar a kedvünkre tenni. Némán huppanok le az egyik székre, fejemet a könyökömmel támasztom meg, mielőtt minden figyelmem anyának szentelném, s tovább nézném, ahogy igyekszik tenni valamit a gépezettel, ami makacsul tartja magát, ahhoz, miszerint ő nem hajlandó működni.
- Merre van a gyufa? - apa zihálva lép be a konyhába, kérdését anya felé irányítja, aki túlságosan el van merülve a próbálkozásban, ahhoz, hogy válaszoljon, így apa rám emeli barna szemeit.
- A cserépkályha tetején - válaszolok halkan, amit egy halvány mosollyal, s egy biccentéssel reagál le, majd elhagyja a konyhát. Eseménytelen, - csöndes perceknek nézünk elébe, anya nagy sóhajtást hallat magából, miközben kezeit csípőre téve feláll a tűzhellyel szemben, ami nem meglepő módon, még mindig nem hajlandó égni.
- Majd én megcsinálom - mondja apa, miközben kesztyűjét, amiben a fát hordta be az asztalra dobja, majd ezúttal ő guggol le a tűhely elé, s kezd próbálkozni. Körülbelül fél perc elteltével a gázrózsa körül kék, s narancs színben pompázó lángok jelennek meg. Anya nagyot sóhajt, fejét hátraszegi, hogy ne keljen látnia apa elégedett mosolyát, ami árulkodik apa gondolatairól.
- Megyek, behozom a maradék csomagot a kocsiból - szólalok meg halkan, mire mindkét szülőm rám emeli tekintetét. Anya biccent, apa megkérdezi, segítsen-e, de miután megnyugtatom, hogy talán két sporttáskát én is betudok hozni feladja a próbálkozást, bár nem úgy látszott, mint aki mindenáron cipekedni akar. Halk szitokszavak hagyják el ajkaimat, mikor átlépve a ház küszöbét azonnal egy pocsolyába lépek, de mivel cipőm igen strapabíró, így nem foglalkozva vele indulok tovább, egyenest az autóig, melynek szélvédőjén egyre csak gyűlnek a kósza esőcseppek. Hunyorítva nézek fel az égre, melyet szürke, - gomolygós felhők fednek, elzárva ezzel a Nap, lágyan simogató sugarainak az útját. A fölém magasodó fák megadóan hajlanak meg a nagyobb széllökéseknek, melyek hajamba is könnyedén belekapnak, ezzel meglibbentve hullámos tincseimet, melyek bőven mellkasom alá érnek. A csomagtartó tetejét egy laza mozdulattal rántom fel, majd kapom ki belőle a két sporttáskát, amiket vállamra dobok, majd lecsukom a csomagtartó tetejét.
- Jesszusom - kapok mellkasomhoz, aminek következtében az egyik táska lecsúszik vállamról, s halk puffanással ér a földre. Kikerekedett szemekkel nézek a mellettem álló lányra, karakteres arca pirospozsgás, mandulavágású szemeit sötété pillák keretezik, vékony ajkait összepréseli, azt hiszem, így reagálja le, hogy ennyire megijesztett, még ha nem is állt szándékában.
- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni - szólal meg, vékony hangja azonnal szimpátiát ébreszt bennem vele kapcsolatban, ami még számomra is meglepő, hisz kevés olyan ember van, aki nekem elsőre szimpatikus. Teljes testtel a mellettem álló lány felé fordulok, aki körülbelül fél fejjel alacsonyabb, mint én. Barna, egyenes haj keretezi szív alakú arcát, hófehér bőrét az itteni időjárásnak tudom be. Errefelé nagyon ritkán süt a nap, ezt már tapasztalhattam.
- Felejtsük el - mosolygok kedvesen. Próbálok rájönni, miért ilyen ijedt a velem szemben álló lány arca, mikor nekem kéne megszeppentnek lennem, nem neki. - Eleanor vagyok - mutatkozom be, mikor pár másodperc múlva megállapítom magamban, hogy ő nemigen akar ilyesmit tenni.
- Igen, tudom - mondja, ennek ellenére elfogadja felé nyújtott jobb kezemet. - Allena - mosolyog kedvesen, miközben halkan elárulja a nevét. Személy szerint lezártnak tartom a beszélgetést, nem nagyon tudnánk miről beszélgetni, így könnyed mozdulattal hajolok le a földön pihenő táskáért, majd miután azt vállamra dobom Allena felé fordulok, aki nagyokat pislogva nézi a nagyi házát.
- Sajnálom, hogy ilyen hirtelen letámadtalak, egy percig azt gondoltam, emlékezni fogsz rám - mosolyog zavartan, szavaival azonnal felébreszti bennem a bűntudatot. Mindig is jó volt az arc memóriám, egy találkozás után is sokáig megjegyzem az emberek arcát, így érthetetlen, miért nem emlékszem rá. - Régen nagyon sokat voltunk együtt, mikor még gyakrabban jártál a mamádhoz. Kicsik voltunk még - ad magyarázatot, amivel kissé meg is nyugtat, hisz elárulja, nem most volt, hogy találkoztunk. Ebből is látszik, mennyire kevés új ember érkezik ide, hisz míg én új emberekkel találkoztam, s az ő arcát szinte teljesen elfelejtettem, ő még így, ennyi év után is megismert, s emlékezik rá, ki vagyok.
- Ne haragudj, nem vagyok a toppon - vallom be, gyors mozdulattal igazítom meg a vállamon pihenő táska pántját, ami ugyan nem olyan nehéz, mégsem olyan könnyű, hogy csak úgy álldogálni tudjak, míg az a vállamon pihen.
- Részvétem a nagymamád miatt - szólal meg ismét, szavait hallva elkomolyodok, akaratom ellenére is sóhaj szökik ki ajkaimon. Néma maradok, csupán egy fojtott bólintással reagálom le mondandóját, ami szemmel láthatóan nem zavarja, hisz kedves mosollyal az arcán néz vissza rám továbbra is. Csend telepszik ránk, egyre több esőcseppet érzek meg vékony kardigánomon keresztül, de mivel nem szeretnék udvariatlan lenni, nem mondok semmit, türelmesen várom, hogy Allena tegye meg az első lépést, s végül ő köszönjön el.
- Meddig maradtok? - érdeklődését kedvesnek tartom, ugyanakkor mostanában nem vagyok valami beszédes hangulatomban. Ettől függetlenül válasz adásra szánom el magam, a táskákat a földre dobom, a kocsinak dőlve nyitom szólásra ajkaimat;
- Valószínűleg másfél hétig, körülbelül amíg a szünet tart - válaszolok, mire biccent, ám hirtelen összeráncolt szemöldökkel kezdi el nézni a táskákat, amiket alig egy perce dobtam a földre. Kíváncsian várom, hogy kimondja, miért néz ilyen furcsállva a bőröndökre, ám mielőtt ezt megtehetné, számomra ismeretlen hang üti meg a fülünket, mely tisztán hallhatóan Allena nevét mondja.
- Mennem kell, de itt vagyunk két házzal arrébb, úgyhogy ha bármire szükségetek van, csak gyertek át, vagy hívjatok fel. A vezetékes telefonunk száma benne van a mamád noteszébe, a kis polcon - mosolyog rám, majd miután elmotyogok egy köszönöm-öt, s egy búcsúzást, Allena végleg magamra hagy. Sóhajtva hajolok le a táskákért, majd sétálok be a házba, amibe már sokkal kellemesebb az idő, mint mikor elhagytam az épületet. Mivel a nappaliba csak öcsém elterülő alakját vélem felfedezni az egyik kanapén, ahogy unottan nyomogatja a tévét a háló szobák felé veszem az irányt.
- Behoztad a táskákat? - anya, amint megpillant a hálószoba ajtajában kérdést intéz felém, amire egyöntetűen bólintok, majd lerúgva bakancsomat lépek be a puha padlószőnyeggel fedett szobába, mely régen a nagyi szobája volt. Mindenhol, az ő jellegzetes illata lepi el érzékeimet, minden helységről, s tárgyról, más-más kellemes élmény jut eszembe.
- Miért pakolsz ki? - szemöldökömet ráncolva teszem fel a kérdést anyának, aki lábujjhegyre állva próbálja elérni a felsőbb polcokat, hogy az onnan kiszedett ruhákat az ágyra rakhassa, a többi mellé.
- Bedobozolom a nagyi régi cuccait. Eddig húztam, most már épp ideje ezt is megcsinálni - sóhajt fájdalmasan, majd ismét lekap pár ruhadarabot a felsőbb polcokról. Igaza van, hisz mindig húztuk halasztottuk a pakolást, egyikünk se szeretett volna megválni a nagy emlékétől, noha a régi ruhái, s személyesebb dolgai becsomagolása még nem foszt meg mindentől, de épp itt az ideje, hogy ezen is túl legyünk. Homlokomon több ránc jelenik meg, mikor kissé közelebb megyek a szekrényhez, hogy megnézzem, tényleg jól látok-e, vagy csak szemem űz velem csúf tréfát, ami nem lenne meglepő, hisz mostanában folyton kimerült vagyok, nem igazán tudok aludni.
- Segítsek? - teszem fel halkan a kérdést, miközben pár lépéssel közelebb megyek a hatalmas franciaágyhoz, s ujjamat végighúzom az ágytakarón.
- Nem kell Drágám, köszönöm. Kész a tea, igyál - anya válaszadás közben kedvesen mosolyog rám, majd fejével halványan biccent a konyha felé, ahonnan már intenzíven érződő teafű illat párolog.
- Ω -
Kedves Olvasók, Idetévedők!
El sem tudjátok képzelni, mekkora örömöt okozott a sok támogatás, amit kaptam Tőletek! Köszönöm mind a 14 embernek, aki pipált a bejegyzés alatt, mind a 4 embernek, akik feliratkoztak a blogra, nem utolsó sorban pedig köszönet, minden biztatásért és jó kívánságért, amit a chaten írtatok! Hatalmas köszönet, amiért a történet máris megkapta az első díját, pedig még csak egy kissé rövidke prológus volt fönn.
Ehhez a fejezethez nem tudok sokat hozzáfűzni, hisz a kezdetek sosem olyan izgalmasak, mint a történet közepe, illetve vége, de ettől függetlenül bízom benne, hogy elnyerte a tetszésetek! Ez az amolyan "bevezető fejezetek" közé tartozik, igyekszem bemutatni Nektek a szereplők személyiségét, bár gondolom ez nem meglepő.. / Sajnálom, kissé új vagyok még ebben a témában. / A második fejezet érkezését egyenlőre nem tudom pontosan megmondani, de a napokban kirakom a "NEXT" modult az oldalsávba, ahol pontos dátumot olvashattok majd a folytatás érkezéséről! :)
Ehhez a fejezethez nem tudok sokat hozzáfűzni, hisz a kezdetek sosem olyan izgalmasak, mint a történet közepe, illetve vége, de ettől függetlenül bízom benne, hogy elnyerte a tetszésetek! Ez az amolyan "bevezető fejezetek" közé tartozik, igyekszem bemutatni Nektek a szereplők személyiségét, bár gondolom ez nem meglepő.. / Sajnálom, kissé új vagyok még ebben a témában. / A második fejezet érkezését egyenlőre nem tudom pontosan megmondani, de a napokban kirakom a "NEXT" modult az oldalsávba, ahol pontos dátumot olvashattok majd a folytatás érkezéséről! :)
További szép napot, Ashley
Drága Ashley!
VálaszTörlésVéletlenül jutottam el a blogodra, amit nem bántam meg. Bár a történet nehezn indul be, hiszen ez még csak az eleje, elnyerte tetszésem. A fogalmazásmódod kissé idegen tőlem, de könnyedén meg tudnám szokni. Remekül írsz a környezetről, az érzelmekről. Allena némileg különösnek tűnt számomra, de a gyászos hangulatban ez érthető. Csak az első fejezet elolvasása után néztem meg a karaktereket, és meglepődve fedeztem fel, hogy ez egy Harry Styles fanfiction. Nem szoktam 1D-s történeteket olvasni, pedig Directioner vagyok.
Szívesen olvasnám a folytatást, de úgy látom, ezt a fejezetet hónapokkal ezelőtt osztottad meg. Számíthatok további részekre?
Ölel,
A. J.