PROLÓGUS

Magány. Kétségbeesés. Fájdalom. S még megannyi rémes érzés, mely maga alá kerít, mikor elveszítesz valakit, aki fontos volt számodra. Sőt, talán a legfontosabb. Mindent elmondhattál neki, feltétel nélkül bízhattál benne, hisz tudtad, ő soha nem lenne képes rá, hogy hátba támadjon.
Ő volt a menedéked, a támaszod. Olyan volt ő, mint egy mentőöv, mely segítségül szolgált a vihartól feldúlt tengeren, ő volt az, aki kihúzott, mielőtt egy feléd tornyosuló hullám végleg a mélybe taszított volna. Fogta a kezed, mikor szükség volt rá, veled sírt ha szomorú voltál, s veled nevetett még a legapróbb dolgokon is, amik örömet okoztak neked. Egy rád vetett pillantásból is megtudta mondani, bánt-e valami, és ha akartál se tudtál volna hazudni neki, hisz ismerte minden megmozdulásod.
Ő volt az egyetlen, akinek számítottál, aki neked számított, és most nincs többé. Megtörten állsz a gyászoló tömegben, bambán bámulva magad elé, miközben figyelmen kívül hagyod az esőcseppeket, melyek egyre gyakrabban halnak el fekete szövetkabátodon. A Nap lágyan simogató sugarainak útját borongós felhők zárják el, melyek a szürke megannyi árnyalatába öltöztetve bújtatják komor, - barátságtalan maskarába a temetőt, s ezt a kis várost, melynek most majdnem csak minden lakosa a városi temetőbe vonult, hogy részvétet nyilváníthasson. Nem nézel rájuk, szótlanul bámulsz magad elé, füledet néha megüti egy-két kedves szó, de egyik sem vesz rá, hogy akár egy pillanatra is felnézz.
- Jól vagy? – mély hang üti meg a füled, ijedten kapod el a tekinteted a földről, hatalmas szemekkel nézel a hang tulajdonosára. Édesapád nyúzott arccal néz le nála alacsonyabb termetedre, egyik kezét válladon pihenteti, míg másikkal próbálja közel tartani magához édesanyádat, aki kisírt szemekkel néz a fából faragott keresztre, melyen szülőanyja neve szerepel.
Néma maradsz. Reméled, hogy némaságod válaszol helyetted, hisz erősen kételkedsz benne, hogy megtudnál szólalni. Válasz helyett nagyot sóhajtasz, pislogsz párat, hogy a szemedet szúró könnyeket bent tartsd, majd lassú léptekkel indulsz el a temető kijárata felé, miközben magadban végső búcsút veszel Nagymamádtól, akit annyira szerettél.

- Ω -

Kedves Idetévedők!

Csupán remélni tudom, hogy ez a kis bevezetés, - prológus felkeltette az érdeklődésetek, noha nem sok minden derülhetett ki számotokra. Őszintén szólva nekem elnyerte a tetszésem, ilyesmit szerettem volna, örülök, hogy sikerült olyanra megírnom, amilyenre megálmodtam. Kissé bátortalan vagyok, bár már régóta ténykedek itt a bloggerek világában, még soha nem publikáltam egy írásomat sem, így azt hiszem érthető az a minimális félelem ami bennem rejlik. Ennek ellenére boldogan raktam ki a prológust, ami remélhetőleg Nektek is ugyanannyira tetszeni fog, mint nekem!
Nyugodtan írjátok le a véleményeteket, jöhet hideg-meleg egyaránt, hisz van még mit tanulnom!

További szép napot, Ashley